Kárpátaljai Katolikus Szent Márton Egyesület

December 22-én a beregszászi máltai szeretetszolgálat és a Sion Rádió szervezésében rajzversenyre (a gyerekek számára), valamint bográcsgulyás osztásra (a rászorulók részére) került sor Beregszász főterén.       Ezen a közös akción a beregszászi önkéntes csoportunk tagjai is részt vettek, segítettek, amiben tudtak: sátorállításban, lufifújásban, ételosztásban, stb.   Nagyon jó hangulatban telt el ez a nap, sok tapasztalattal, élménnyel gazdagodtunk.

    


    

 

    

    

Ez a nap amit már az ungvári önkéntes csoport annyira várt.
 
16:00-kor elkezdtünk gyülekezni az iroda előtt. A már megérkezett tagokkal együtt a csomagok elkészítésében vettem részt. A csomag tartalmazott festékeket (üveg), rajzfüzetet, színespapírt, gyöngyöket, ragasztékot és mézeskalácsot. A mézeskalács egy kósza ötlet volt, ami a fejemből pattant ki. Az elején még úgy nézett ki, hogy nem lesz belőle semmi, de egy kedves nővér a Szent Gellért Katólikus Kollégiumból segített megsütni a mézeskalácsokat, én meg kidíszítettem azokat. Gyűjtöttünk ruhákat és játékokat, amiben a Szt.G.K.K. lakói is kivették a részüket. A nagy csapat a csomagokkal nekiindult a Petőfi térnek, ahol a busz várt minket, és 16:30-kor elindultunk a ráti gyerekotthonba.  
A buszban vidám volt a hangulat. Utunk során az egyik közeli faluból felvettünk egy tagot (önkéntest) és így folytattuk utunkat. 17:00-kor megérkeztünk a gyerekotthonba. Mindenki izgatottan várta a találkozást a gyerekekkel. Bennem azért volt egy kis félelem is, mert önkéntesből volt 15 db., de gyerekből meg 27. (még barátok között is ez 1,8 gyerek per önkéntes J). Ezek után egy terembe kísértek minket, ahol adottak voltak a körülmények egy barkácsműhely kialakításához. Lepakoltuk a csomagokat, és elkezdtük csomagolni kifelé. Nem telt bele két perc, és megjelentek a gyerekek. Volt ott minden korosztály: 2 évtől 16 évig.  
Minden önkéntesnek megvolt a maga feladata: valaki gyöngyfűzést tanított, valaki üvegfestést, de lehetett választani még a színezésből, illetve lehetett még ünnepi gyertyákat is készíteni. Miután mindenki belekezdett a feladatába, én is így tettem. Én és Tünde (szintén önkéntes) vittünk magunkkal egy-egy gitárt és különböző kottákat. Nekünk az volt a feladatunk, hogy megénekeltessük a gyerekeket (még jó, hogy nem nekem kellett énekelni, mert akkor ott nem éneklés, hanem menekülés lett volna). Szerencsére az önkéntes csoportnak vannak szép hangú dívái is. Névszerint: Gajdos Edit, Pávlik Renáta és Bíró Anabella. Vállalták ezt a feladatot a gyerekek védelmében, és segítettek nekem és Tündének énekelni. Az ének nagyon jól sikerült, hála a díváinknak, csak az volt a baj, hogy a gyerekek körülbelül kétszer hangosabbak voltak, mint ők. Az ének befejezése után odajött hozzám egy kisfú, akinek Józsi volt a neve. Beszédbe elegyedtünk, és kiderült róla, hogy szintén kolléga, mert Ő is gitározik. Elhozta Ő is a gitárját és elvonultunk egy csendesebb szobába gitározni. Hamar kiderült Józsiról, hogy már két éve gitározik és nagyon-nagyon tehetséges. 5-10 perc gyakorlás után rábeszéltem, hogy játszon Tündével és velem egy közös dalban. Bele is egyezett. Ismét szükségünk volt a díváinkra, akik megint készségesen segítettek (Hála Istennek J). A produkció jól sikerült. Miután betettem a gitárt, körülnéztem és láttam, hogy a többiek milyen átéléssel foglalkoznak a kis lurkókkal. Ezek után Józsi előadott egy dalt a gitárjával az önkéntes csoportnak. A dal nagy sikert aratott mindenkinél, pont úgy, mint a sütemény,mert mire végeztünk a gitározással egy darabot sem találtam belőlük (még szerencse,hogy a buli elején vettem egy darabot. Örülök, hogy ízlett a süti).  
Megemelem a kalapom a lányaink előtt, mert Ők úgy tudtak foglalkozni egyszerre a gyerekekkel, ahogy mi férfiak soha nem fogunk tudni. Az egyik lurkóval vagy rajzoltak vagy ragasztottak, míg a másik gyerek (ez általában lány) a hajukat fonta. Mi fiúk maximum úgy tudunk foglalkozni a gyerekekkel, hogy a hajunkba kapaszkodik és forgatjuk, míg el nem engedi J.  
Azt szokták mondani: jó társaságban repül az idő. Ez nálunk is így volt. Elérkezett a pakolás. Mindenki összeszedte azokat a dolgokat, amivel foglalkozott (gyöngyöket, színespapírt, stb.). Én egy gyerekkel a kezemben kerestem azokat a dobozokat, amiben a süteményt vittem, nem volt egy egyszerű feladat J.  
Lia készíteni akart egy közös fényképet, de nem fértünk bele, ezért szinte meg kellett bontani a házat (csak viccelek), egy ajtót kellett kinyitni, amit elég ritkán használtak. Nagy összefogással sikerült az ajtót kinyitni és így már látszott a fény az alagút végén. Kezdtünk tömörülni, hogy ezzel is segítsünk Liának a kép készítésében. Oda jött hozzám az egyik kis srác, és azt mondta, hogy vegyem a nyakamba, mert Vologya (önkéntes) is felvett egy kis krapeket a nyakába. Felkaptam és beültettem a nyakamba. Nagyon örült neki, mert mindenkinél nagyobb volt. És végre elkészült a nagyszerű fotó. Elbúcsúztunk a gyerekektől. Már éppen útnak indultunk, amikor még marasztaltak bennünket egy forró teára és egy kis édességre. A tea és a csoki után már tényleg indultunk. A buszban ment a nagy élménybeszámoló. Ez az utazás is vidáman telt. Mindenki nagy örömmel és sok-sok élménnyel tért haza.  

Szendrey Anita, Beregszász